Fogyatékossággal élők világnapja – Kriszti története

Kriszti már több mint 2 éve csatlakozott a STUDIO IN-EX csapatához, mint HR asszisztens, augusztus óta pedig mint szervezet- és folyamatfejlesztési asszisztens, valamint TB ügyintéző dolgozik. A helyzet különlegessége, hogy Kriszti fogyatékossággal él: mozgássérült. A betegség, aminek következtében ez az állapot kialakult az ICP (Infantilis Cerebrális Parézis) – csecsemőkori agyi eredetű bénulás. Esetében ez azt jelenti, hogy sérültek a mozgató idegpályái.

Vele beszélgettünk a Fogyatékossággal Élők Világnapja alkalmából, és az ő történetén keresztül is szeretnénk a figyelmet felhívni arra, hogy a fogyatékkal élő személyek foglalkoztatása, mind a munkáltató, mind a munkavállaló számára mennyi pozitívumot jelenthet.

Gondolom már az általános iskolai tanulmányaid során is találkoztál nehézségekkel?

Persze, bár ezt gyerekfejjel az ember nem feltétlenül nehézségként éli meg, inkább csak nem érti, hogy miért néznek rá más szemmel az emberek, és miért akarnak vele másképp bánni, amikor otthon azt szokta meg, hogy ugyanúgy kezelik – persze figyelembe véve azt, hogy bizonyos dolgokat nem, vagy nem úgy tud megcsinálni – mint az unokatestvéreit.

Speciális iskolába jártál? Ha igen, akkor miben más egy speciális iskola tanmenete, hogyan könnyíti meg a fogyatékossággal élők tanulmányait? Ha nem, akkor milyen nehézséget okozott ez számodra, hogyan oldottátok meg?

Speciális intézmény esetemben egyedül az óvoda volt, a Pető Intézet óvodája a Villányi úton. Persze nem úgy nézett ki akkoriban, mint manapság.  Ezen kívül természetesen jártam még gyógytornára és úszni. Ezeket természetesen iskola mellett is folytattam. Általános iskolába köszönhetően a családomnak és óvodai nevelőimnek teljesen „normális” gyerekek közé járhattam először az óvoda háta mögött levő Köbölkút utcába, később pedig egy belvárosi iskolába a Bazilika közelében. Szerencsémre mindkét iskola vállalta, hogy a fogyatékosságom ellenére oda járhassak. Talán ennek is köszönhető, hogy nem tekintem magam beteg embernek, bár az orvosi lexikon szerint annak számítok.

Középiskolába hová jártál? szintén kérdés: speciális vagy normál középiskola? Mik voltak a legnagyobb nehézségek az iskola elvégzése során?

A középiskolát szintén egy normál gimnáziumban végeztem. Nehezebb volt elvégezni, de nem lehetetlen, mert az általános iskolában hozzászoktam, hogy ugyanabban a tempóban kell dolgoznom, mint a többieknek. A nehézséget inkább az jelentette, hogy általános iskola végére, illetve a gimnázium idejére estek azok a korrekciós műtétek, amit mindenképpen el kellett végezni. Ezért például a gimnáziumban magántanuló voltam.

Hogy érezted, a tanáraid és társaid elfogadtak és segítettek, vagy kellett emberi nehézségekkel is szembenézned?

Azt kell mondjam, hogy az iskolával – legalább is az általánossal – kifejezetten szerencsém volt. Elsősorban a remek tanárok miatt, akik kimondottan figyeltek arra, hogy a különösen tehetséges diákok képességeikhez illő tananyagot kapjanak. Ezen kívül gondot fordítottak arra is, hogy ne alakuljanak ki klikkek az osztályközösségen belül, illetve, hogy elfogadják az olyan gyerekeket is, akik valamiben különböztek a többiektől.

Ehhez képest a gimnáziumi időket kifejezetten csalódásként éltem meg. Itt koránt sem éreztem azt az elfogadást sem a társaim sem a tanáraim részéről, ami az általános iskolában természetesnek tűnt. Mindig is irigyelték azt, hogy magántanuló vagyok, bár ugyanúgy bejártam az órákra, mint ők. Viszont magántanulóként nem kellett témazáró dolgozatokat írnom, illetve, ha megírtam, akkor azt nem osztályozták le, hiszen engem a félévi és év végi záróvizsgákon értékeltek. Ez viszont egyik osztálytársamat sem érdekelte.

Ami még nagyobb csalódást okozott számomra az az iskolaigazgató megnyilvánulása, aki odajött hozzám a magyar írásbeli érettségi után és közölte velem: „Nem gondoltam volna, hogy le fogsz érettségizni.” Tette mindezt úgy, hogy én ebben viszont egy percig sem kételkedtem.

Amikor a Studio IN-EX-hez érkeztél, mi volt az első benyomásod? Volt félelmed azzal kapcsolatban, hogyan fogadnak? Problémát okozott a beilleszkedés? Mit tapasztaltál az itteni kollégáktól?

Az első benyomásomat egyetlen szóval le lehet írni: Hűha! Soha nem szoktam azon gondolkodni, amikor egy új munkahelyen kezdek, vajon hogyan fognak fogadni. A felvételi beszélgetésen elhangzottak alapján többnyire elég pontosan meg tudom ítélni, hogy milyen fogadtatásban lesz részem az első munkanapomon.

Milyen nehézségekkel kellett szembenézned? Melyik volt a legnagyobb kihívás a munkád során? Melyik volt a legnagyobb sikered? Ért-e kudarc, mit éltél meg legnagyobb kudarcnak?

Mit tekintünk nehézségnek? Ezt azért kérdezem, mert pont a COVID miatti lezárás elrendelése előtt néhány nappal kerültem az IN-EX-hez, ez a helyzet viszont nem csak engem, hanem mindenkit kihívások elé állított. Engem talán azért nem zavart annyira, igazából egy izgalmas kísérletnek tekintettem, hogy hogyan tudok ilyen körülmények között dolgozni, mert korábbi munkahelyeimen ilyenre egyáltalán nem volt lehetőségem.

Itt válaszolnék az előzőekben feltett két kérdésedre is. Problémát okozott-e a beilleszkedés? Szerintem nem. Csak az alaphelyzet volt egy kicsit furcsa. Mit tapasztaltam a kollégáimtól? Tekintve, hogy először júniusban jöttem be az irodába, kíváncsian vártam, hogy mivel kell szembenéznem. Igazából mindenki részéről csak kíváncsiságot tapasztaltam, hogy vajon milyen az új kolléga.

Melyik volt a legnagyobb kihívás a munkám során? Igazából nem tudom, pont azért szeretem a munkámat, mert folyamatosan kihívások elé állít és soha nem kell azon gondolkodnom, hogy mivel foglaljam le a „kis szürke agysejtjeimet”. A sikerekkel ugyanígy vagyok. Tulajdonképpen mindegyik feladatom eredményes befejezését sikerként élem meg, nem szoktam rangsorolni, hogy melyik a legnagyobb. A kudarc pedig… Igyekszem nem kudarcként megélni, inkább csak levonni a tanulságot a helyzetből.

Hogy érzed: számodra könnyebb csapatban dolgozni vagy inkább egyedül szeretnél majd munkát végezni?

Szeretek csapatban is és egyedül is dolgozni. A csapatmunka esetén viszont szeretem, ha mindenkinek pontosan meg van határozva a feladata.

Mi segít átlendülni egy-egy rosszabb napon? Milyen hobbid van?

Az a rosszabb naptól függ. Lehet egy beszélgetés a barátaimmal, egy jó könyv, egy séta a környéken… Bármi, amivel ki tudok kapcsolni. Olyankor viszont, amikor egyik sem segít, akkor csak egy megoldás van… Az eddig elmondottakból nem derül ki, azért nagyritkán engem is elér a „jaj, de sajnálom magam” érzés. Bár nem szokott sokáig tartani, mert nem szeretem, ha ilyen vagyok. Erre a helyzetre egyetlen megoldás van, békén kell hagyni.

Szeretek olvasni, filmet nézni (inkább a dokumentumfilmeket és a tudományos sorozatokat kedvelem), zenét hallgatni, múzeumba járni, várost nézni (akár szervezett séta keretében, akár egyedül). Valahol leülni a barátaimmal egy jót beszélgetni, vagy csak leülni és figyelni a természetet.

Mit tanácsolnál azoknak, akik egy fogyatékossággal élővel találkoznak, és nem igazán tudják, hogyan is kezeljék, hogyan viselkedjenek vele? Sokan bizonytalanok, zavarban vannak talán jobban, mint a fogyatékossággal élő személy, hiszen ők számtalanszor kerülnek ilyen helyzetbe.

Nehéz kérdés. Ez attól is függ, hogy aki fogyatékos az hogyan éli meg ezt az állapotot. Aki elfogadta azzal nincs gond. Kezeld úgy, mint bárki mást, kérdezd meg, hogy miben tudsz segíteni, és ha nemet mond, akkor se sértődj meg, mert valószínűleg tényleg nincs szüksége a segítségedre. Illetve, ha úgy érzi, hogy segítségre van szüksége, akkor megmondja, hogy miben és hogyan tudsz neki segíteni. Ekkor viszont úgy segíts, ahogy kéri, mert ő tudja, hogy mi jelenti a megfelelő segítséget számára. Van olyan fogyatékos ember is, akik nem tudja/tudta elfogadni, hogy ilyen helyzetbe került. Az ilyen emberektől valószínűleg durvább visszautasításra számíthatsz. Nekik azt sem érdemes elkezdeni magyarázni, hogy te csak segíteni akartál, úgysem fogják figyelembe venni. Egyszerűen köszönj el.